2014. július 3., csütörtök

1. rész - Új élet...?

Most éppen Londonba tartok. Hívtam egy taxit és eltűnök erről a helyről. A házat ott hagytam üresen. Majd talán kiadom albérletbe.
Én még mindig nem fogtam fel, hogy anya már nincs. Annyira hiányzik. Hiányzik, hogy már nincs velem. Hiányzik, hogy nem kérdezi meg mi a baj, milyen volt a napom. Vagy hiányzik az, hogy nem von kérdőre. Nagyon hiányzik. 

Telefonom megcsörren. Nem akarom felvenni de amikor meglátom kiaz, egyből rányomok a "fogadás" gombra.
-Blair?-szólok bele a telefonba.
-Col? Már úton vagy?-kérdezi barátnőm.
-Igen. Már csak fél óra és ott vagyok. De miért hívtál?
-Csak... Muszáj elmenned?-nyafogja. Tudja, hogy miért akarok elmenni. Meg is értette. De ezek szerint nem eléggé.
-Air, tudod nagyon jól, hogy igen. Nem akarok ott élni tovább, Holmes Chapel-be. Soha.
-Oké felfogtam. Viszont akkor megyek utánad én is. Így nem tudok segíteni neked. Már pedig szeretnék, még akkor is ha nem hagyod. Segíteni fogok. Másrészt, hiányoznál. -szóval pakolok és megyek.
-Nem lehet Blair. Egyedül kell lennem. Én tudom, hogy segíteni akarsz, de nem kell. Te maradj ott nyugodtan. A családoddal.Az egyetemet te is itt szeretnéd kezdeni, nem? 1 év alatt legalább, valamennyire, ha nem is teljesen, de úgy gondolom fel tudom dolgozni a történteket. Szóval kérlek, hagyj időt nekem. Majd hívlak, szia.-kinyomtam mielőtt bármit válaszolni tudott volna. Így legalább tudom, hogy Holmes Chapel-ben marad. 

Blair-t már nagyon kicsi korom óta ismerem. Mindig is a legjobb barátnőm volt, és még az is lesz sokáig, remélem.
Ő az egyetlen személy akiben feltétel nélkül megbízom. Mindig velem volt, de meg kell értenie, hogy most nem lehet. Anya.. Halálát csak úgy tudom elfelejteni ha egyedül vagyok.
Persze, már jelentkeztem egy suliba, igaz még nem kaptam vissza jelzést, hogy felvesznek, de úgy gondolom sikerült elérnem a pontszámokat. Így ugye, nem leszek egyedül de mégis. Hiszen nem fognak ismerni, nem tudják az életemet. Számukra csak egy idegen leszek.Ahogy ők is nekem. És nem is tervezek szoros barátságot kötni senkivel.

Gondolkodás közben megérkeztünk a jövendőbeli otthonomhoz. Egy csendes kis környéken van, közel a belvároshoz. Pont jó. A nagynéném intézte a lakást, ő itt lakik Londonba. Nem szoktunk beszélgetni, de jóba vagyunk.

Megköszöntem a fuvart, majd kifizettem, plusz egy kis borravaló és már a taxi el is ment. Becsöngettem a lakásba. Roze, a nagynéném azt mondta itt fog várni a lakásba. És igen, tényleg itt van. Kinyitotta az ajtót majd 2 puszival üdvözölt.
-Sajnálom ami történt, Col. Én nem értem Rob, hogy tehetett ilyet. Kiskorunkba, mindig is jó gyerek volt. Én csak...részvétem.-az utolsó szót nehezen mondta ki, szinte suttogta. Roze amennyire keveset beszélt velem,annál többet beszélt anyával. Jóba voltak, szinte egykorúak.
-Köszönöm.-mosolyodtam el halványan.
-Most mennem kell. Ha bármi van szólj-szólt kedvesen majd megölelt. Bólintottam, és elköszöntünk egymástól.

Már nem volt erőm kipakolni ezért ledőltem a kanapéra. Szerencsére bútorozott ház.
Vajon ez lehet itt nekem az új élet? Amikor senki nem ismer, és mutathatom önmagamat? Amikor szerezhetek végre barátokat mert nem ítélnek el? Vajon anya is ezt akarná? Hogy új életet kezdjek? 

2014. június 28., szombat

Prológus

-Milyen volt a napod, Kicsim?-kérdezte anyu, mosolyogva.
-Jó volt. Hál'istennek, már csak 2 hét-mondtam boldogan. 2 hét múlva végre nyári szünet. És végzős leszek. El sem hiszem. Több év után, több év szenvedés után végre végzős leszek, és mehetek egyetemre, Londonba. Imádom Holmes Chapel-t, de nagyon sok rossz dolog történt itt.
-Igen, aztán itt hagysz, és elkezded a nagybetűs életet-mondta anya, miközben letörölt egy könnycseppet.
-Ne butáskodj már, anya! Jössz velem te is. Találunk valami albérletet, közel a sulihoz, és te is ott leszel, velem-válaszoltam. Én nem is értem, hogy gondolhat ilyenekre. Nem hagynám itt. Soha. Mindig is nagyon jó kapcsolatom volt anyukámmal. És most, azt hiszi itt hagyom. 
-Komolyan?-kérdezte nevetve.
-Ez csak természetes. Hát nem gondolod, hogy itt hagylak...apával?-az utolsó szót nehezen mondtam ki. Igen. Nos, az apámmal viszont már annál rosszabb a kapcsolatom. Sokszor megütött. Engem is, és anyát is.
-Mary!-ordította apám. Jajj ne. Hazajött. 
-Col, menj fel!-mondta anya megijedve.
-Nem, nem hagylak itt.-mondtam neki.
-Igaza van anyádnak, Colette, menj fel. Nem akarod ezt látni.-mondta apám, gúnyosan vigyorogva.
-Nem érdekel, nem hagyom, hogy bántsd!-kiabáltam.
-Nekem így is jó.-rántotta meg a vállát apám, majd előkapta a pisztolyt és megölte anyát.

Erre nincs más szó, mint, hogy gyilkos. Igen, az apám egy gyilkos. Képes volt megölni azt,akit a világon a legjobban szeretek. Az(t) aki az édesanyám (volt). Én egyszerűen nem értem,hogy tehette. Persze, mióta 2 éve elvesztette a munkáját, mindig vert minket. De sosem gondoltam,hogy idáig fog fajulni. Eddig csak szimplán egy ideged volt számomra ez az ember. De most, mindennél jobban gyűlölöm. Gyűlölöm amiért ezt tette. Remélem ott poshad meg a sitten. Elfogták. Életfogytiglant kapott, ugyanis kiderült volt még pár ügye. De nem lesz ott sokáig. Érzem. Meg fog szökni. És akkor nekem is annyi. De legalább megint látom anyát. Találkozhatok vele. Egy hete történt mindez. Borzasztóan hiányzik. Az, akit a világon a legjobban szerettem, és még most is, már nincs velem. Legalábbis fizikailag, ugyanis a szívemben továbbra is él.